„Olyan jó névjegykártyám, mint a Playboyos, soha többet nem lesz”
Kevés irigylésre méltóbb foglalkozás van pasikörökben, mint a Playboy főszerkesztői pozíciója. Havonta szakértő szemmel válogatni a legszebb lányok közül, akik ráadásul önként ledobálnak magukról minden ruhadarabot, ez alighanem a tökéletes állás még olyan, elkötelezett külpolitikai újságíró számára is, mint Radnai Péter. Az ADrenalin ezúttal a hajdani moszkvai tudósítót, az első Big Brother irányítóját, a Playboy főszerkesztőjét faggatja.
AD: Tényleg te döntöd el, ki kerülhet címlapra?
Ha híres celebek vannak a címlapon, az valóban az én dolgom, bár, persze jóvá kell hagyatnom a Kiadó igazgatójával. Nekem kellene találnom – ez egyre nehezebb – olyanokat, akik közismertek, elég érdekesek, izgalmasak, egyszóval megfelelnek mindannak, amit az olvasók Magyarországon elvárnak. Ez a kör nagyon szűk, szinte már majdnem bezárult. Van ugyan egy-két jelölt, akiket győzködök, de sajnos, az utóbbi években az összes tehetségkutató műsorból általában a férfiak jöttek ki, vagy olyan hölgyek, akik a maguk területén nagyon tehetségesek, de nem igazán Playboy-kompatibilisek. A Csillag Születik - ben mind a négy döntős férfi volt, az előző szériában pedig Utasi Árpád lett a győztes. A Társulatban Feke Pál, az utolsó Megasztárban Király Viktor volt a legjobb. Ami a női sztárokat illeti, ha megnézed, az összes magyar mozifilmben ugyanazok szerepelnek: Oroszlán Szonja, Dobó Kata, vagy Tompos Kátya. Így nagyon nehéz újakat találni.
AD: Mi a helyzet a civil lányokkal?
Igen, ez a másik irány, a Playmate verseny. Idén is van ilyen versenyünk, szeptember végén lesz eredmény hirdetés. Az utcáról bejövő civil jelentkezők közül, casting alapján kell választanunk. Mulatságos, bár kicsit szomorú is, amikor az interneten arról cikkeznek, milyen szörnyű Radnai ízlése, mert a kommentelők ezt a castingot úgy képzelik, hogy én kimegyek az utcára és egyes nőkre rámutatok. Kicsit olyan, mintha a Megasztárban megjelenő, kappan-hangú jelentkező hallatán Presser Gábor zenei ízlését vitatnák. Persze, amikor már kialakul a szűkített Playmate csapat, ahhoz nekem is van közöm, de a főszerep a fotósé, és a művészeti vezetőé. Az én feladatom – ami szintén fontos –, hogy a kiválasztott hölgy kommunikációképes és vállalható legyen, meg tudjon szólalni a kamera előtt.
AD: A média számodra mindig is végiggondolt, tudatos választás volt?
Abszolút. Én, mint fiatal, a világ iránt érdeklődő ember, sorban elolvastam Sugár András, az egykori külpolitikai tudósító könyveit, és azoknak hatására érlelődött meg bennem, hogy milyen jó állás a külpolitikai újságírás: lehet utazni, fizetnek is érte, közben érdekes emberekkel tudsz találkozni. Magam is hírfüggő, hírkereső ember vagyok, ráadásul a televíziózás mindig is érdekelt. Persze, nem az a része, ami manapság divatos – akkor még nem is voltak széplányok meg szépfiúk a különböző műsorokban. Ezért tartom pályám egyik meghatározó állomásának a Bánó András vezette Egyenleget.
AD: Akkor térjünk vissza a gyökerekhez. Moszkvai tudósítóként állítólag találkoztál Leninnel is..
1995-től két évig dolgoztam a Magyar Televízió tudósítójaként, a Panorámát, a Híradót, és az Objektívet tudósítottam Moszkvából, ami már akkor izgalmas hely volt. Az Objektívnek készítettem anyagot egy pasiról, aki abból élt, hogy szakasztott olyan volt, mint Lenin, és sok-sok dollárért „leninkedett” a Vörös-téren. A férfi tényleg nagyon hasonlított Leninre, pont úgy nézett ki, mint ahogy mi annak idején tanultuk. Állítólag a barátai hívták fel a figyelmét arra, milyen jól meg lehet élni ebből a hasonlóságból.
.jpg)
AD: Úgy tudjuk, ezzel az anyaggal mindjárt a CNN külső munkatársa lettél.Azért ne túlozzunk. Miután ez a riport lement az Objektívben, az ottani egyik szerkesztő-riporter, Kereszty Gábor megkérdezte, miért nem adom el az anyagot külföldre. Fogalmam sem volt, ez hogyan működik, de kiderült, hogy a CNN-nek épp van egy ilyen műsora, a CNN World Report. Nagyon költséghatékony műsor lehetett, hiszen a tudósítók a világ különböző részeiről ingyen küldtek be riportokat. Én is beküldtem, előtte a moszkvai CNN iroda segítségével tökéletesen angolosítva lett, és a riport lement a World Reportban. Jelezték, hogy nagyon tetszett, ha van még anyagom, küldhetek. Attól kezdve legalább 16 munkámat adtam le különböző témákban, amik sorban le is mentek a műsorban.
AD: És a sikersztori itt nem ért véget.
Egy évvel később valaki szólt, hogy a lenines anyagom a CNN International versenyének Az év legjobb színes riportja (feature) kategóriájában benne van a legjobb háromban. Aztán hajnalban felhívtak Moszkvában, hogy én nyertem meg a kategóriát. A díjat, ami egy üvegdarab, meg hozzá egy oklevél, nagyobb műsor keretében adták át, később a televízió hozta haza nekem. Azóta is a lakásomat díszíti.
AD: Volt nagy ünneplés, nem?
A végeredményt bemondták a Híradóban – némi lobbival, mert nem mindenki értett egyet ezzel. Az Objektívben mégis külön beszámoltak a sikerről. Sőt, egyszer este 8 órakor, a Híradó után újra leadták az egész anyagot. Nagy dolog volt ez számomra, hiszen mindössze 25 éves voltam.
AD: Apropó, hogyan lesz valakiből 25 évesen, vagy annál is fiatalabban moszkvai tudósító?
Kivételesen szerencsés helyzetbe csöppentem bele. 1989 őszén mentem ki Moszkvába tanulni, a nemzetközi kapcsolatok szakra. A berlini fal éppen dőlt, sokan őrültségnek tartották döntésemet, de ezt azóta sem bántam meg. Kint lehetett gyakorlatra menni különböző helyekre, én a televízióhoz kerültem, 19 éves koromban. Egyetemi időszakom alatt már tudósítottam a Sárközy Erika nevével fémjelzett A Reggel című műsorban, és közben az Egyenlegnek és Híradónak is dolgoztam. Amikor 1993-ban hazajöttem Moszkvából, az Egyenlegnél kezdtem. Egy év múlva a Televízió új vezetése felajánlotta egy kollegának, hogy legyen ő a moszkvai tudósító. A kolléga visszalépett, és én voltam a B – terv. Szóval, óriási mázlim volt.
AD: Mikor ért véget a moszkvai tudósító karriered?
1997-ben, mert az év végén bezárták az irodát. Közben ősszel indultak a kereskedelmi tévék, ahol a csapatépítés még nyáron lezajlott. Szakmai életem legborzalmasabb időszaka volt ez. Gyakorlatilag az összes barátom és kollegám a TV2-nél és részben az RTL-nél dolgozott. Én pedig, amikor hazajöttem, bár sikeres korszakon voltam túl, a Magyar Televíziónál mégsem kaptam olyan lehetőséget, amit jónak gondoltam volna. Másfél évig egy Manőver című katonai műsort készítettem, majd Frei Tamás Dosszié című musoránál végzett két év háttérmunka után, 2000 januárjában kerültem az RTL-hez, majd újabb két év után a TV-2-höz.
AD: Ahol valóban médiatörténelmet írtál az első Big Brother-rel. Ma mit gondolsz a valóságshow műfajáról?
Az első Big Brother az egyik legnagyobb szakmai sikerem volt. Azt hiszem, ha azt az akkori csapatot összehoznák és újraindítaná a TV2, ma is megnéznék. Jó pillanatban, jól megcsinált műsor volt. Kétségtelenül akadt benne jócskán szexualitás, Renátó és Évi heves szerelme. De nem volt benne agresszió, nem voltak káromkodások, nem volt verekedés. Az egész ország nézte, a mai napig büszke vagyok erre. A BB2 már nagy bukás lett, nem sikerült, elsősorban a casting miatt. A BB1-ben még teljesen normális, majdnem hétköznapi emberek szerepeltek. A BB2-be is nagyjából ugyanezzel az indíttatással válogattuk össze a csapatot, valamennyire normális embereket akartunk. Csakhogy közben elindult a Való Világ a másik csatornán, amiben volt meleg fiú, leszbikus lány, izomagyú ember, hivatásos szexmunkás. Be kellett látnunk, hogy a nézőket ez lényegesebben jobban érdekelte, mint az átlagemberek.
AD: A műfaj saját magát pusztította?
Igen. Kiderült, hogy az nézők először szívesen kukkolnak átlagosan érdekes embereket is, de másodjára már valami izgalmasabbat keresnek, csattanjon el például néhány pofon a tévében, lehessen látni nyíltan vállalt másságot fő műsoridőben. Korábban ilyen nem volt. Ha egymás mellé teszem ezt az extrém casting-ot, és a mienket, hát nem csoda, hogy az előbbit nézték többen.
AD: Kicsit hasonló műfajnál maradtál azután is.
A Nagy Ő sorozatot készítettem, amiből az első, Noszály Sándorral nagy siker lett, a második, Anikóval már kevésbé – bár ma csodaszámba mennének azok a számok is.
AD: Miért hagytad el a tévét?
A Playboy miatt. Nem volt ugyan benne az álmaimban, azonban ilyen lehetőség nem adódik még egyszer. Az esélytelenek nyugalmával elmentem az első interjúra, aztán a másodikra, végül az ötödik után felhívtak, hogy engem választottak. Fogtam a fejem, most mi lesz. Megkérdeztem komoly embereket, akiknek adtam a véleményére. Az emberek 99% azt mondta, hogy jó márka, nincs benne semmi ciki.
AD: És utólag is ilyennek bizonyult?
Szerintem igen. Kétségtelen, hogy vannak dolgok, amiken nem tudok változtatni. Emlékszem, akkoriban azt nyilatkoztam, jó lenne elérni, hogy a kocsi kalaptartóján ott lehessen hagyni a Playboy-t. Vagy, egy vállalatnál nyugodtan elő lehessen fizetni rá. Hat év után már látom, ez kósza ábránd. Teljesen mindegy, hogy mennyire minőségi a tartalom az újságban. Mindenki azt mondja, nagyon színvonalas, de azért mégis egy meztelen nőket a címlapján hordozó magazin, és az is marad.
AD: Ezt azt ambvivalenciát tapasztaltad már személyesen is?
Nemrég valamelyik nagy emberrel találkoztam egy rendezvényen, és adtam neki a magazinból. Szépen megköszönte, de aztán gyorsan lefordította. Pedig biztos valóban örült neki, hiszen az általam megkeresett riportalanyok 90% boldogan mond igent arra, hogy szerepeljen a lapban.
AD: A nagyinterjúk mindig a lap legfőbb értékeihez tartoztak. Így van ez a magyar kiadásban is?
Íme, az idei lista: Ungvári Tamás, Jancsó Miklós, Bereményi Géza, Rogán Antal, Kiss Tibor a Quimby-ből. Mióta itt dolgozom, meginterjúvoltuk Kertész Imrét és Kovács Ákost, hogy csak két, egymástól távol eső személyt mondjak. Hozzáteszem, idén lement egy Benkő Dániel interjú is, ami azért érdekes, mert egyébként nem szokott bulvár interjú lenni a lapban. Nálunk nyilván teljesen más típusú emberek szólalnak meg, mint mondjuk a Story Magazinban, de a Benkő jelenséggel szerettem volna kicsit mélyebben foglalkozni.
AD: Ezek mindig a te személyes választásaid?
Többségében igen. Volt olyan interjú alany, aki engem különösképpen nem érdekelt, vagy az a világ, amit ő képvisel, távol áll tőlem. Közben pedig azt láttam, hogy egy fesztiválon mennyire ünnepelték, milyen hatást tudott gyakorolni az emberekre. Ilyenkor arra gondolok, nem magamnak készítem a lapot. Vannak olyanok, akikről az ember azt gondolná, megijednek, ha a Playboy szóba kerül. Grosics Gyula például maga a megtestesült konzervativizmus. Mégis, amikor tavaly májusban megkerestem egy olyan anyaghoz, ami három, különböző generáció futballkapusát mutatta be, boldogan elvállalta.
AD: Ott vagy az interjúkon, és a fotózásokon?
Az interjúk készítésén nem, hiszen az a riporter dolga. Az interjúfotózásokra elmegyek, azt kell, hogy mondjam, amikor csak tehetem, mert számomra talán ez a legjobb része a dolognak.
AD: A krízis és a magazinpiac válsága hogyan érinti a lapot?
Tavaly év végéig három férfimagazin volt a piacon, aztán az FHM megszűnt. Ez azért mutat valamit. Pillanatnyilag két lap létezik, és mindkettőt ugyanaz a kiadó adja ki. A példányszám csökken a férfimagazin piacon, nem lehet tagadni. Nyilván jobb érzés volt, amikor még 35 ezer példányt adtunk el, és nem 25 ezret, mint manapság. És persze, több hirdetés is volt benne, mint most. De a Playboy egy olyan lap, amit a márka mindig is életben fog tartani, hiszen mindez ma már szerves része a XX. század kultúrájának.
AD: Már hat éve ezt csinálod. Nem unod még?
Nem unom, de nagyon nehéz még jobbat és többet elérni. Idén szeretnék egy nagyinterjút Eszenyi Enikővel, meg szóba került, hogy Winklerrel és Karottával egyet. Múltkor megismerkedtem egy érdekes pofával, két méter magas, széles vállakkal. Ő Heffner Las Vegas-i rezidenciájának biztonsági őre. Egy magyar fiú, aki épp úgy néz ki, mint ahogy a filmekben ezek kinéznek. Vele készítettünk egy kis interjút. Ilyen új dolgok mindig motiválnak. Az embernek meg kell találnia azokat a témákat, amiktől a dolog izgalmas marad. Most készült a Quimby-s Kiss Tibivel egy nagyinterjú, aki ugyan nem tartozik az én világomba, ellenben azt láttam, milyen hatása van a Quimbynek. Tibi valamelyik nap épp bent volt megnézni a fotóit és jó volt hallani, ahogy a stábomat dicséri.
AD: Mivel foglalkoznál szívesen, ha nem itt lennél?
A tévézés továbbra is érdekel, azt gondolom, hogy valamikor még fogom csinálni. De tetszik ez a mostani dolog is. Persze más, amikor csinálsz egy tévéműsort, amit megnéz 2,5 millió ember, mint amikor 25 ezer példányban veszik a lapot. Az más kérdés, én valahogy mindig találkozom azzal a 25 ezer emberrel, mert annyian mondják, hogy olvassák, veszik, előfizetnek rá. Már olyan sok előfizetővel találkoztam, amennyi nincs is. Persze, a Playboyt menő dolog kimondani. Én is tudom, olyan jó névjegykártyám, mint a Playboyos, soha többet nem lesz.
© Copyright Dencs Gábor – Havasi Raymond 2010.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://adrenalin.blog.hu/api/trackback/id/tr882685295
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.