Majdnem katona, színész, artista, táncos, halálra ítélt embercsempész, kocsmáros, reklámügynök, autólízing pioneer, zálogházas, dióspecialista. Mindenekelőtt pedig nagy mesélő. Erre mondják, ha nem volna, biztos ki kéne találni. De van, sőt, még mindig hatalmas egója teljes életnagyságban a rendelkezésünkre állt, és a nőkön kívül minden tipikus Klapka téma a terítékre került. Az ADrenalin az idén 82 éves, örökifjú Klapka Györggyel beszélgetett.
Miről meséljek?
Kezdjük a legelején. Volt ugye a családban egy híres tábornok, Klapka György…
Igen, apám nagyon büszke volt a családfánkra. Én viszont nem voltam ennyire büszke, már másképp nevelkedtem. Az apám katonatisztet akart faragni belőlem, ezért a gimnázium után elvitt a Ludovikára. Hála Istennek, nem vettek fel, mert magatartásból hármasom volt gimnáziumban. Akkor egyes volt a legjobb osztályzat, ha kettese volt valakinek, arra már nagyon csúnyán néztek. Pedig lehet, hogy jó katona lett volna belőlem, mert mindig fegyelmezett voltam.
Édesapja nem volt katona?
Nem, soha egy napig se. Ő művészember volt. Egy megszállott művész, színdarabokat írt. Van levelem komoly emberektől, akik azt írták róla, hogy a háború utáni legtehetségesebb magyar drámaíró volt. Az egyetlen ember az életemben, aki akkora tudástárat birtokolt, amit egy könyvtár is megirigyelhetett volna. Az ő polcára soha olyan könyv nem került, amit ne olvasott volna végig. Például könyvből megtanult németül, mert érdekelte a színház története, az ókortól napjainkig. Emellett szobrászkodott, festett és gyönyörűen hegedült. Tanított engem is, de gyerekként nem szerettem. Kilenc évig kellett tanulnom, már nem tudok semmit. (nevet) Tőle örököltem a művészi vénát, így lettem én művészember.
Ennek ellenére katonát akart nevelni Önből.
Tudja, a Klapka György név kötelezett. Apám egyébként is büszke ember volt. Amikor éppen összeveszésben voltak a Mamával és elváltak – amúgy huszonötször váltak el és ugyanannyiszor kezdték újra – a Papa festett. A festményeit a Körúton árulta. A Mamának ellenben jól menő üzlete volt.
Mivel kereskedett?
Volt egy fűszer-csemege üzletünk, amolyan közönséges szatócs üzlet, de nagyon ment a bolt, előfordult, hogy 17 embert is alkalmaztunk. A kenyér mellett sok mindent árultunk még. Ott tanultam meg feketézni. (nevet)
Akkor már érthető a kereskedői véna.
Igen, hála Istennek, nagy adagot kaptam mindkettőjüktől. Művészemberként is megálltam a helyem 42 éves koromig, de utána gond nélkül átálltam a kereskedelemre. Úgy látszik, tényleg a pult alatt születtem.
Ne szaladjunk előre. Szóval katona helyett végül művészember lett.
Igazából csak a Papa szerette volna, hogy katona legyek. Én mindent megtettem, hogy ne lehessek az. Egyszer az egyik gyerek, akinek apja rendőrtiszt volt, behozta a papa pisztolyát a suliba. Irtó kíváncsi voltam és megnéztem, hogy töltve van-e. Töltve volt. Én meg mindjárt kilőttem vele a forgóajtó ablakát. Emiatt egy hónapig minden szünetben az igazgató szobája előtt kellett állnom vigyázban. Megmondták kerek perec, csak azért nem rúgnak ki, mert a bátyám az iskola büszkesége. Az első elemitől az érettségiig soha nem kapott egyetlen kettest sem. Igaz, tornából gyenge volt, de megadták neki az egyest, nehogy lerontsák a bizonyítványát. Ma is olyan ember, akinek ha egy darab aranyat nyomnak a kezébe, az is szarrá válik. (nevet) Amúgy kilenc nyelven beszél, és gyorsabban számol, mint egy komputer.
A művészélet a színészettel kezdődött?
Rózsahegyihez jártam két évig, le is diplomáztam, mint színész – elvileg a mai napig az vagyok. Ezzel kapcsolatban van egy sztorim Karinthyról. Az Őrült Nők Ketrecébe kerestek hentest. Lejtényi Éva, aki a korábban színésznőként a Nemzetiben játszott, de katonatiszt apja miatt kipaterolták onnan, jóban lett a nejemmel, és megkérdezte tőle, mit csinál Gyuri? A kutyáknak vágja a húst. Juj, épp hentest keresünk. Vállalja-e Gyuri? Üzentem, előbb kérjen fel Karinthy. Felhívott és megkérdezte, hogy vállalnám-e. Mondtam, hogy régen játszottam színpadon, mert addigra én már táncos lettem, nem színész. Elvállalom, de diplomás színész vagyok, ezért pénzt kérek érte. 100 forintot előadásonként, a próbákért 50-et. Ha vidékre megyünk, akkor 150-et. Én voltam az egyetlen ember, akinek Karinthy előre kifizette mind a száz előadást, pedig csak negyvenhaton játszottam. Mégis akadtak problémáim abból, hogy a többiek féltékenykedtek rám, mert mindig vastapsot kaptam. Persze, nem a színészi munkámnak köszönhetően, hanem azért, mert én játszottam a hentest. (nevet)
Hogy lett ebből artista akadémia?
1947-ben jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, és nagyon jó osztályba kerültem. Olyanokkal jártam együtt, mint Sós Imre, Berek Kati, Horváth Teri, Psota Irén. Aztán mégis a frissen indult koreográfus szakra tanácsoltak. Dilettáns banda, táncolni is alig tudtak. Nagyon nekikeseredtem, és átmentem az artista akadémiára. Volt egy nagyon jó barátom, Vashegyi Ernő, aki megsúgta, a Royal Varietét éppen államosították, Fővárosi Varieté lett belőle. Oda mindjárt le is szerződtettek, mint táncos. Ez marha jó buli, a fizetés meg első osztályú.
Sok idő telt el így, jártam a világot, voltam Izraelben és Lengyelországban is. 1963-tól kint dolgoztam Németországban, 65-től pedig már állandó kilépős útlevelem is volt. Nem kellett könyörögnöm, hogy pecsétet tegyenek bele, ami a hatvanas években, amikor háromévente egyszer lehetett külföldre utazni a bolgár tengerpartra is, felbecsülhetetlen érték volt. Úgyhogy bejártam a világot. Nekem minden évben új Mercedesem volt. Kádárnak meg nem.
Akkor az Ön döntése volt, hogy kint marad Németországban?
Dehogyis, nem akartam én kint maradni, de halálra ítéltek Kelet-Németországban, azért nem tudtam hazajönni. A magyarok biztos kiadtak volna.
Tényleg halálra ítélték? Miért?
Hát semmiség, egy kis embercsempészet miatt. Pár száz ember. Igazából azt csináltam, mint a Horn Gyula később, kinyitottam a határt és kiengedtem őket. Nem segédmunkásokat hordtam át, hanem professzorokat és más értelmiségieket. Öt évig csempésztük az embereket keletről nyugatra, aztán lebuktak az embereim, és persze elmesélték, ki a főnök. Engem halálra ítéltek, a távollétemben. Vissza akartak vinni Düsseldorfból – ott volt az állandó tartózkodási helyem – de megúsztam. Próbáltak visszahívni a magyarok is, hogy menjek be nyugodtan a követségre Kelet-Berlinbe, de hát tudtam, hogy nem érek oda. Ha nagyon szaladok, akkor se. (nevet) Nem dőltem be ezeknek a trükköknek és kint maradtam.
Mit csinált ezután?
Lezártam a művészember életet, és vállalkozni kezdtem. Az elsőbe majdnem belebuktam. Általában minden dilettáns, aki nem ért semmihez, kocsmát nyit. Azt gondolják, hogy egyszerű a recept: egyért megveszem a sört, kettőért eladom, és máris milliomos leszek. Én is nyitottam egy vendéglőt, 32 alkalmazottal, amely különleges, szafari stílusú volt. Még feketéket is hoztam, egyenesen Afrikából. Mégis becsődöltem vele, mint a hétszentség. Ez Németországban 1971-ben annyit jelentett, hogy a bank még kontót sem engedett nyitni. Ott álltam egy fillér nélkül.
Hogyan állt fel újra?
Sosem voltam elkeseredve, mindig tudtam, hogy munkával fölverekedem magam. 1971-ben jelentettem csődöt, három év múlva már megvettem a házamat. Alapítottam egy reklámügynökséget, 40 alkalmazottal. Nagy dolog ám ez Németországban, ahol minden sarkon van három reklámügynökség.
Milyen ügyfeleknek dolgoztak akkoriban?
Évente négyszer van IGEDO Fashion Fair Düsseldorfban, ezért eleinte nagyon könnyű dolgom volt. Ez a legnagyobb európai divatbemutató, ahol a világ minden valamire való divatcége megjelenik. Legfőképpen velük dolgoztunk. Rengeteg melónk volt, éjjel-nappal nyomtuk, még szombat - vasárnap is. Később kitaláltam, hogy veszek öreg nyomdagépeket, felújíttatom, berendezek velük komplett nyomdákat, végül eladom az egészet. Bomba üzlet lett az is.
Ezek szerint nemcsak a reklámban utazott?
Nekem mindig volt három-négy cégem, több vállalattal is dolgoztam, egész Európában. Például helyi képviselője voltam Németországban egy ismert milánói gyárnak. Nagy gazemberek voltak: az én cégemen keresztül adták el termékeiket Németországban, de a fele pénzt egy német bankba kellett beutalnom, csak a maradékot Milánóba. Szóval, sumákolt mindenki, én meg belementem a sumákolásba.
Hogyan tért haza?
Hát, elég vicces volt. Én, akit húsz évig, mint ellenséget, haza se engedtek, most diplomata vízummal, külön sávban közlekedtem, sorba se kellett állnom a határnál (nevet). Sok pénzem volt akkoriban. Egyre több időt töltöttem itthon, lassan befűztek, hogy fektessek be többet. Vettem magamnak házat meg ezt-azt, aztán végül itt maradtam. Én voltam az első, akit gazdasági bűncselekménnyel vádoltak Magyarországon.
Még ebben is első akart lenni?
Volt egy olyan rendelet arról, hogy az apportként behozott gépkocsi a cégben termelő eszköz, vámmentes. Egy másik törvény szerint a cég a vagyonával saját maga rendelkezik. Tehát, ha a cég részére egy gépkocsit 8 órakor apportként levámoltak, az 8 óra 1 perckor már a saját vagyona lett. Amivel ugye azt tehet, amit akar, akár el is adhatja. Nem én találtam ki, így szólt a törvény. Én mindjárt kétezer autót behoztam így, vámmentesen, amiből a rendőrségnek is eladtam kétszázat.
Az állam mit lépett?
Hamar rájöttek, hogy milyen baromság a rendelet, és 1991. január elsejétől módosították, később ezt úgy hívták, a Klapka-ellenes törvény. Az apportként elvámolt autót három évig nem lehetett elidegeníteni, mert akkor a vámot ki kellett fizetni, utólag. Csakhogy addigra már kerestem rajta pár százmilliót.
Nem vádolták meg?
Dehogynem. Rám fogták, hogy vámcsalás, orvgazdaság és jól megrángattak. Azt akarták, hogy lépjek le az országból, de én beintettem nekik, álltam a sarat. Azt mondtam, nekem van igazam, mert a törvény akkor még megengedte, visszafelé meg nem lehet törvényt módosítani. Végül minden pert megnyertem.
Máshol is próbálkozott?
Még 15 évvel ezelőtt. Romániába mentem befektetni – mert barom voltam – és másfél millió dollárt vesztettem hat hónap alatt. Nagy hibát követtem el: bár magyarul és németül tudó embereket vettem fel alkalmazottnak, de ők egymás között románul beszéltek, és elől-hátul jól átvertek. A végén felajánlották, hogy hozzam el az üres páncélszekrényt, de én olyan országba többet a lábam nem teszem, aminek a nyelvét nem beszélem.
Vámház körút 9. Egy igazi márka. Hogyan kezdődött?
Itt állt a Dél-Budapesti Sütőipari Vállalat lerobbant telepe. Minden el volt rohadva, az egész szörnyű állapotban. 25 millió forintért megkaptam a bérleti jogát, én meg 82 millió forintért átépítettem, szóval egy vagyonba került. Először egy ruházati áruházzal indultam, de hamar rájöttem, hogy baj lesz, mert nincs annyi helyem és pénzem, amiből teljes választékot tudnék kínálni. Maradt 40 millió forint értékű készletem, azt odaadtam a Vöröskeresztnek.
Ekkor jött a zálogház ötlete?
Beugrott a zálogház, ami akkoriban nagyon nehéz volt, mert a törvény szerint zálogházat csak, mint bankfiókot lehetett nyitni. A banké volt a kamat, a zálogházé pedig a kezelési költség. Elkezdtem kutatni, hogyan lehetne privát zálogházat nyitni. Tudja, én a törvényeket elég alaposan elolvasom. És elég gyakran. (nevet) Szóval megjelent az új pénzügyi törvény, amiből kifelejtették a zálogházat. (Mai napig sincs benne.) Elrohantam és mondtam, hogy kérek egy engedélyt. Csináltam egy antikvitás üzletet, mert olyan itt még nem volt. Közben összevesztem az önkormányzattal, mert írásban megígérték nekem, hogy lelakhatom a 82 millió forintot, amiért rendbe hoztam a helyet. Végül engedélyeztek belőle két millió háromszázezer forintot, a többit nem. Na, akkor megszűntettem a bérleti díj fizetését. Pereskedtünk, aztán három év után, mikor látták, hogy elveszítik a pert, azt mondták, 125 millió forintért eladják az egészet. Így megvettem a helységeket.
Hogy lett belőle aranyüzlet?
A zálogházból mindig maradt vissza arany. Ezeket kitettük a kirakatba, így lett a zálogaranyból aranyüzlet. Ma az aranyüzlet viszi a másikat, de a zálog is jó. Ezért aztán mindkettő maradt.
Még ennyi idősen is van új ötlete?
Igen, most a dió, ez a nagy kedvencem. Azért, hogy a gyerekeimnek legyen pénze, ha én már nem leszek, kitaláltam, hogy indítok másféle vállalkozást is. Földem az volt, de répát nem akartam termelni rajta, mert azt kapálni kell. Legyen akkor gyümölcs. Melyik a legjobb gyümölcs? Hát a meggy, az hoz a legtöbbet, de ha nem adják el azonnal, akkor megrohad minden. Mi a következő? A dió. Addig annyit tudtam róla, hogy bejglit lehet belőle sütni. Kiderült, hogy mindig megterem, és nem kell azonnal eladni, mert a dió nem rohad meg. Ez érdekelt, utánanéztem. Voltam Franciaországban a leghíresebb dióültetvényeken, voltam Kaliforniában és Chilében, megnéztem az ottani gépeket is. Elkezdtem megtanulni a dió-szakmát, ma már nagyon profi vagyok belőle. Sőt, a tavalyi diószüretet felvettük, most van egy olyan filmem a diószüretről, amit az egész világon még senki sem csinált.
Hova adja el a termést?
Főleg külföldre, kereskedőknek, mert Magyarországra csak kis mennyiség kerül. Olaszországba, Németországba, Svájcba.
Milyen formában szállít?
Ahogy kérik, csak ár kérdése. Svájcba például pucolt diót szállítottunk. Van diótörőm, mindenem van. A mi diónk vetekszik a francia áruval, sőt, két dologban jobb is. A francia dió púpos, nem lehet géppel kalibrálni, ami az árnál meghatározó. Másrészt vastagabb héjú, ezért kevesebb dióbél van benne. De nagyon jó ízű és illatú. Már a mi diónk is finom édes, de nem olyan ízű, mint a francia. Ők ötszáz éve művelik, nagy a tapasztalatuk benne.
Az aranyhoz képest ez csak passzió?
Hobbi. Többe kerül a leves, mint a hús. (nevet) Iszonyú drága gépeket vettem. A mosó-szárító berendezés 132 millió forint, az ültetvény kerítése 60 millió forint volt, a speciális rázógépek 16-20 millióba kerültek. Ez a büdös életben nem jön vissza.
Mennyi időt foglalkozik vele?
Minden héten megyek. Van ott tíz ember, akik egész évben dolgoznak, szezonban pedig akár harmincan is.
Végül, mint reklámblog, persze, érdekel minket, hogyan készültek a Klapka reklámok?
Biztos tudja, hogy a Reklámszövetség felkért a Reklámhét megnyitójára, és írásba adták, hogy az ország legjobb reklámjait én találtam ki. Amúgy is sokan keresnek meg, hogy készítsek nekik reklámot, de én másnak nem csinálok, csak magamnak. Ehhez az én képem kell. Ott van a táblás reklámom. Csináltattam gyönyörű táblát is, de nem nézett ki jól. Így aztán inkább fogtam a másikat. Mindez sok-sok hét munkája, sokat töprengtem, éjszakákon át.
Ez bizonyára meglátszik rajta. A szamaras opusz hogyan született?
Jó haverom volt a gyártásvezető. Mondtam neki, hogy elmegyünk két hétre és kipróbáljuk, hogy milyen hatással van rá a szamárreklám. A filmen egy szamár beszél: - Én kisbefektető vagyok, de nem bízom a pénzem a Klapkára. Ezt látom egy monitoron, amit nézek. Ott állok és legyintek: - Szamár. Na, ezt kellett megcsinálnom – először fejben, aztán élőben. Persze, az is benne van, hogy mással nem működne.
Ön szerint mitől működik a jó reklám?
Egy reklámnál az első pillanattól tudnom kell, hogy miről szól. Gyönyörű rét, nyílnak a pipacsok, virágzik minden, és a végén: vegyen egy autót. Ez nekem nem reklám. Egy reklám ne legyen művészi. A mozifilm legyen művészi. Tudnom kell, hogy mit akarnak eladni nekem. Az én reklámjaim eladják az árut. A táblás reklám egy hónapig ment, és az egész ország tudta, hogy a Vámház körút 9-ben aranyat lehet venni. Ez a célja a reklámnak. Mondják, milyen szar és gagyi, de emlékezzenek rá. Royal bútor, Royal kaszni. Royal ágyban legjobb…. – szenzációs reklám. Disznó, gusztustalan, erkölcstelen, de nagyon jó.
Mennyire része a Klapka márkának, hogy gyakran megjelenik a bulvársajtóban. Szereti ezt a fajta szereplést is?
Nem. Nem szeretem, mert nem jó reklám, de nem tudok ellene védekezni. Nem lehet azt mondani, hogy mostantól hagyjatok ezzel a témával.
Na, ezt már végképp nem hittük el neki.
© Dencs Gábor – Kuritár Csaba – Havasi Raymond
© Fotó: Havasi Raymond
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://adrenalin.blog.hu/api/trackback/id/tr602685252
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.